- Petra! Ébredj! Nehogy elkéss már az első nap! - kiáltott apa. Ő az a fajta volt, aki akkor is felkelt reggel hatkor, amikor semmi dolga nem volt...bezzeg én még tíz órakor sem tudok kimászni az ágyból.
- Megyek már... - felkaptam magamra egy türkizkék nadrágot, szürke cipővel és pólóval. A hajam szabadon hagytam, és egy halvány sminket használtam, majd lementem apuhoz, aki már várt a reggelivel.
- Gyorsan egyél, összekészítettem a cuccodat - mutatott a bejárati ajtó felé.
- Köszönöm apa - mosolyogtam, majd leültem mellé az asztalhoz - Félek... - apa kérdően rám nézett.
- Ugyan mitől?
- Hogy nem fogadnak el, úgy ahogy a volt osztálytársaim is tették az elmúlt 8 évben. Hiába vagyok önmagam, egyszerűen...egyszerűen ez van.
- Legyél továbbra is önmagad. Nem vagy olyan mint a többiek. Más vagy, és ezt jó értelemben mondom - mondta, és átkarolt - Na menj, mert tényleg elkésel.
- Köszönöm a reggelit, Szia! - mondtam, majd felkaptam a cuccom és elindultam. Útközben a Children of Distance-től a "Lehetne jobb az életem" című számot hallgattam. A zene mindig eltereli a gondolataimat, és megnyugtat.
Lassan odaértem a sulihoz, elraktam a telefonom, és megálltam a kapu előtt. Körbenéztem és egy nagy sóhajjal egybekötve bementem. A fiúk elvoltak együtt, a lányok pedig rögtön 2-3-as csapatokba vergődtek.
- Sziasztok! - köszöntem. Többen is felnéztek ugyan, de senki sem méltatott arra, hogy visszaköszönjön. Mintha egy olyan osztályba kerültem volna be akik már több éve együtt vannak. Úgy néz ki, hogy a következő négy évem se lesz különb mint az előző nyolc. Ekkor belépett az osztályfőnök. Bemutatkozott, majd évnyitó, és végül mi is meséltünk magunkról. Ez a falu tele van mindenféle elkényeztetett csajjal, vagy csak szerintem van így? Majd meglátjuk.
A nap többi része unalmasan telt, egész végig az ofő. beszédét, és pár osztálytársam viccesnek szánt beszólását hallgattuk. Mikor meghallottam a csengőt megkönnyebbülés volt, egyből indultam is haza. Tanulni még nem kellett, egyedül voltam, ezért felnyitottam a laptopom és youtubeosokat néztem. Később kimentem az udvarra.
- Zizi! - kiáltottam. Zizi az én 3 éves border colliem. Imádom a kis bolondot! - Sétálunk?
Felraktam rá a nyakörvet, megfogtam a pórázt és a nyakamba akasztottam. Általában póráz nélkül sétálunk. Ma a közeli tó felé vettük az irányt, csak nem a megszokott úton. Zizi szépen jött mellettem, de egyszer elfutott és hívásra se jött vissza, ezért utána mentem. Egy legelőn volt egy beálló. Nem is tudtam, hogy itt lovak vannak. Zizi ugatására felgyorsítottam lépteim és a beállóba érve láttam az izabellafakó lovat a földön feküdni. Beakadt a lába a szénahálóba. Kiszedtem, majd segítettem felállni neki, végül sétáltunk pár kört, hogy biztos rendben van-e.
- Mi történt? - szólalt meg egy idegen hang, mikor épp a szénahálót igazítottam meg.
- Elnézést! Már itt sem vagyok, csak... - elindultam kifelé. Egy férfi állt ott.
- Csak? - kérdezett vissza türelmetlenül.
- A kutyám előreszaladt, és jelezte, hogy bajban van a ló. A lába a szénahálóba akadt, amit megigazítottam, és a kanca is rendben van. Öné?
- Igen. Tóth Ádám vagyok - nyújtotta a kezét - A ló neve Amy. Köszi, hogy segítettél.
- Nincs mit. Szűcs Petra a nevem - pár másodperces csend keletkezett - viszont most mennünk kell. - még megsimogattam a ló orrát, majd szóltam Zizinek és mentünk is tovább a tóhoz. Volt egy kis úszás is a kutyám részéről, játék, futás. Mikor esteledni kezdett hazaindultunk, ugyanazon az úton mint amelyiken jöttünk. Gyorsan még megnéztem útközben, hogy minden rendben van-e Amyvel, majd hazamentünk.
Másnap egy nehéz reggel után ismét végig szenvedtem a délelőttöt. Mindenki kialakítottam a maga kis baráti körét, én meg hiába megyek oda, próbálok barátkozni, simán otthagynak. Már a második nap az év végét várom...
Délután a kutyámmal kimentünk Amyhez. Leültem a beállójában, és néztem ahogy legel, és ahogy Zizi kószál a legelőn. Így ment ez heteken keresztül...lassan már rutinná vált.
Osztálytársaim amikor tudtak beszóltak...ahogy tudtak lealáztak...már nem bírtam. Suli után egyből Amyhez mentem.
- Hiába nem mondasz semmit, mégis...csak te tudsz megnyugtatni - a fűszálakat tépkedtem, mikor a fakó kanca odajött hozzám és orrával megbökte a kezem - Olyan jó hogy itt vagy - mosolyogtam.
- Petra! - jelent meg Ádám - Nincs kedved lovagolni?
- Én? Lovagolni? - álltam fel. Ádám lelkesen bólogatott.
- Ott a vezetőszár, csatold fel a kötőfékére és gyere utánam! - a szívem a torkomban dobogott, talán az izgalomtól, talán a félelemtől...vagy mindkettőtől. Bevittem és lepucoltam Amyt. Soha nem lovagoltam még.
Ádámék tanyája gyönyörű, és óriási. Főleg a mi telkünkhöz képest. Egy nagy legelő is tartozott hozzá, ahol a tehenek éltek.
- Körbejárjuk az egészet, jó? - kérdezte.
- Lóháton?
- Persze. Jön a fiam is. - mondta. - Ott van az angol nyereg a patamosón, megmutatom hogy kell felrakni, hozd ide - mikor a hevedert húztuk egy korombeli fiú jött elő egy szürke, és egy fekete lóval, western cuccban.
- Szia! Petra, ugye? - köszöntött lelkesen.
- Igen. És te? - kérdeztem.
- Marci.
Ádám a kezembe nyomott egy kobakot, majd segített felszállni.
- Jók a kengyelek? - kérdezte.
- Szerintem igen - Ádám felpattant a fekete lóra, Marci egy gyors hevederhúzás után felült a szürkére.
